Milyezitt?

vasárnap, április 06, 2008

Prapraprapra Haguegag

Adva van egy brünni diák. Van egy célja. Kell neki Prágába igazolvány és bérlet a tömegközlekedésre.

Nincs ISIC kártyája. Itt a kezdő ügyintézők elhalnának, de emberünk nem riad vissza. Képébe tolnak egy kitöltendő kérvényt, amire rá kell írni az egyetem identifikációs számát. Ez kb. 10 percbe és 3 telefonálásba kerül. A papír ki van töltve, szerencsére pecsét nem kell rá, azt kiváltotta a Brünnből hozott igazolással és a két szép szemével. Igazolványkép van, személyi van, pénz van, már csak várni kell. A számítógép megmakacsolja magát. Nincs bérlet, kérem szépen ma február 29.-e van, és meghülyült a hálózat. Bérlet helyett lett egy igazolás, ami igazolja, hogy nem lehet bérletet kiállítani. Ezzel csak a segget lehet kitörölni, az ellenőröknél ilyennel nem lehet bevágódni. Telefonálás egyenesen a tömegközlekedési vállalat infocentrumába. Itt szépen elmondják, hogy csütörtök és vasárnap között lehetetlenség igazolványt kiállítani, mert cégen belüli átrendezések vannak. Péntek van. Könyörgés átmeneti bérletélt, bérletet kiváltó igazolásért, semmi. Bazmeg. Vegyen jegyet, csókolom, menjen haza, nincs itt semmi látnivaló.

Két hét múlva újra. Az egyik kasszánál nem adnak jegyet, át kell menni a metrómegálló túloldalára. A túloldalon be van zárva a kettes számú kassza ebédszünet miatt, a hármas számú nyitva van. A numéro háromban igazolványt nem állítanak ki, csak bérletet adnak. Vissza a kettes számú kasszához, várakozás.

Kinyit, ügyintéz, végre megvan a hőn áhított kincs.
És a mese vége: menőzés a többi brünni előtt, súlyos pénzspórolás és komfortnövekedés.

Olaszország

A húsvéti ünnepekkor hétvégén kiruccantam néhány napra Olaszországba nővér/(leendő?)sógor-rokonlátogatás miatt. Kb. 15 óra volt az utazás. Ausztrián keresztül vezetett az út, megálltunk Salzburgban és Innsbruckban is. Nem sokkal Innsbruck után beiktatott a buszsofőr egy kötelező szünetet már az olasz részen. Kiszálltam a buszból, hó mindenhol, ugye az Alpokban voltunk, és hétágra sütött a nap. Március vége felé már a könyökén jön ki mindenkinek a hó, de ott, a hegyekben nem zavart, pont hogy kellett is ez oda. Életemben először foghattam alpesi havat. Tizenegy utánra érkeztem Veronába, meleg volt, gondoltam is, hogy épp a legjobb pillanatban menekültem el Brünnből, ahol 0 fokok meg havazások voltak.

Veronából már autóval vittek a nővéremék Ostigliába, ahol laktak. Az első pár dolog, ami azonnal feltűnt, az a jó minőségű út, és a nagy házak hálózata szerte az út mellett a mezőkön. Olaszországban, mivel más rezsim volt, az állam nem vette el az emberektől a földeket, épp ezért az ottani lakosok művelik meg. Úgy lehet a látványt elképzelni, hogy áll nem messze az úttól egy nagy ház, udvarral, raktárral, garázzsal, és körülötte pedig többtíz hektárnyi föld. A házak úgy néznek ki, mint a filmekben, nagyok, téglatest alakúak, sok kicsi ablak zsalugáterrel, régimódi félkör alakú cserép a tetőn. Az egészből árad a családias légkör, ami igaz is, egy ilyen házban általában több generáció szokott lakni. A földeket máshogy öntözik, a területet csatornák hálózzák be. Ezeket a csatornákat feltöltik vízzel, és így árasztják el földet.

Ostiglia egy kisebb település, kb. 5-6000 lakossal (ha nem tévedek), de ránézésre úgy néz ki, mint egy kisváros. Az utcák rendezettek, a főutak szélesek, egy rakás üzlet van mindenfelé, két hipermarket, rendőrség, csendőrség, stb. Rengeteg pénz van Észak-Olaszországban, ami aztán meg is látszik mindenfelé. A szomszédos településen, aminek szintén csak párezer a lakossága, olyan a közmegvilágítás a fő utcán, hogy beszarás. Az utakat nem közvetlenül világítja meg a lámpa, hanem egy reflektor megvilágítja a felette lévő tükröt, ami aztán mint egy diffúzor szétszórja a fényt az útra. (elnézést a kitérő témáért, szakmai ártalom) Mindenhol gyár van. Munkanélküliségről szerintem nem is lehet beszélni, mert az, aki a tanyákon lakik, az földet művel, aki meg bent lakik, az vagy gyárban dolgozik, vagy valamilyen szolgáltatásban.

Mindjárt szombaton megnéztünk Mantovát. Útközben Mantova felé megint megfigyeltem valamit: rengeteg a villamos vezeték. Nem valami érdekfeszítő információ, de nekem feltűnt. Mantova egy nagyon szép város, tele van történelmi épületekkel. A település érdekessége, hogy északról 3 tó veszi körül, és innen csak három hídon közelíthető meg. Egyszer történt az, hogy ostromolták a várost, és mikor be akarták venni, az ellenséges katonák beleestek a vízbe, mert nem láttak a ködtől. Bent a városban mindenfelé emberek mászkáltak, az olaszok nagyon szeretnek sétálni. Voltunk a bazilikában is, a látvány lenyűgöző volt, nem győztünk hüledezni a nővéremmel a méretektől. Az egyik történelmi építmény mellett állt egy érdekes tábla, amin az épületet megvilágító lámpákról olvashattunk. Megtudtam, hogy fémhalogénlámpákat használnak, amiknek 3000 kelvin a színhőmérsékletük és több, mint 90 a színvisszaadási indexük. Hát igen, úgy látszik a mantovaiak az elvetemült világítástechnikus turistákra is gondoltak, hadd élvezkedjenek ha meglátják a táblát.

Az olasz pizza és a fagyi megkóstolása kihagyhatatlan dolog volt. A pizza az egy más dimenzió ahhoz képest, mint ami itt van, ahol ettem, ott fatüzelésű kemencében sütötték. Igaz, drágább is volt valamivel az itteni pizzákhoz képest, de az ízért megérte, ráadásul 7-8 euro egy olasznak nem nagy tétel. Detail: Olaszországban nincs hawaii pizza. Ananászt nem tesznek a pizzára, ugyanúgy kukoricát se. Ketchupot meg hiába kérünk, azt sem fogunk kapni a pizzához. A fagyit össze se lehet hasonlítani az ittenivel, olyan, mintha fagyott pudingot ennénk. A citromos fagyiban jég helyett valódi citromdarabkákat lehet rágni, a pisztáciás fagyit darált pisztáciából készítik, nem pedig darált E-kből.

Olaszországban külön működik a rendőrség és a csendőrség. Az utóbbiak, ahogy láttam, elég jól felszereltek, egyszer egy kávézóból kijövő csendőrnél géppisztolyt láttam. Gondolom nem nagyon szaroznak, ha valahol rendet kell tenni. Az emberek tiszteletben tartják a rendőröket és csendőröket, meg úgy általában szeretik a rendet. Graffitit csak elvétve láttam a falakon, otthon szinte nincs épület, amin ne lenne legalább egy. Mindenki tisztességesen dolgozik, szorgalmas, a lazsáló olasz sztereotípia itt nem igaz, azok a dél-olaszok. Az utcán nincs szemét, ki lehet teregetni, nem kell félni attól, hogy ellopják, letépik a ruhákat, az emberek megbecsülik a másik dolgait. Ami még nagyon tetszett az a hazai termékek támogatása, ha valamiből van olasz, akkor a népek azt fogják venni, még ha drágább is. Volt egy érdekes település, ami tulajdonképpen egy nagy bútorüzlet volt, az összes házban bútort árultak. Az ottani lakosoknak a bútorkészítés családi foglalkozás, a környék meg eltartotta őket. A településeken este se áll meg az élet, sőt inkább akkor indul be, az utcák megtelnek, a kávézókban annyi ember tolong, mint pl. Csehországban egy jobb sörözőben. Itt szeretnek szórakozni, utcákon sétálni. Ami viszont egy kicsit nyugtalanított, az az, hogy az emberek egy mintha egy kicsit földhözragadtak lennének. Gondolok arra, hogy pl. kitalálom azt, hogy holnap megyek egy négynapos zenefesztiválra, vagy kitalálom, hogy jövő héten lemegyek autóval a tengerpartra vagy akár kitalálom, hogy na most fogom magam, és ki megyek a Pó folyó mellé fényképezni. Ezt a szabadságot valahogy nem láttam, de az is lehet, hogy nem a megfelelő emberekkel találkoztam. Van viszont egy tulajdonsága az ottani közösségnek, amiről sokan vehetnének példát, konkrétan a tartózkodás az idegenektől. Amíg valaki nem dolgozik normális munkahelyen, és nem él tisztességesen, addig kinézik, és utálják. Elég sok problémát okoznak arrafelé a románok, marokkóiak, ukránok, sok a prostituált, lopás, nem dolgozás. Ha valami gebasz van, és külföldi csinálta, azt elég hamar megtudják az emberek, és nyíltan ki is mondják, hogy milyen nemzetiségű volt az elkövető.

Az időjárás aztán végig szar volt, mialatt ott voltam, 10 fok alatt volt a hőmérséklet, a nap se sütött. Na ennyit a Brünnből menekülésről. Utolsó nap fordult jobbára az idő, pont mikor már utaztam haza. Köd nem volt végig, pedig állítólag olyan sűrű szokott lenni, hogy 1-2 méternél messzebb nem lehet ellátni. Ezért néhol speciális jelzések vannak az úton, egy településen meg az útkereszteződéseket úgy jelzik, hogy ott narancssárgán világító lámpa van (nátriumlámpa), mindenhol máshol kékesfehéren (fémhalogén). Nem egy útmelléki tanyánál láttam, hogy a házhoz vezető út a főútról lekanyarodó része mellettegy lámpa állt, ami éjjel világított. Valószínűleg azért, hogy nagy ködben is haza tudjanak találni az ott lakók.

Kedden este nyolckor aztán elindult vissza Brünn felé a busz. Kicsit amolyan se füle, se farka kirándulás volt ez, eleget láttam, de keveset is. 4 nap alatt bejártam Ostigliát, meg a környéket úgy-ahogy, de az embereket nem ismertem meg. Nem tudom, hogy emiatt van-e az, hogy egy kicsit földhözragadtnak hiszem őket, vagy csak hiányzott az a pár ember, akik ezt cáfolták volna, mindenesetre meglátogatnék egy olasz nagyvárost is.